Nem menekülhetsz örökké.

Én is azt hittem. Ha volt valami kis apró probléma, először csak hagytam. Aztán elhatalmasodott, és én menekültem. De még mennyit menekültem. Sokan mondták, hogy nevetséges, amit csinálok, de rájuk se bagóztam. Tudom, hogy te is leszarod, csak jó, ha tudod, hogy egy bizonyos idő után már nincs hova menni. A saját testedből nem tudsz elmenekülni, a sok mocskot, amit a tetteiddel magadra kentél nem tudod egy forró fürdővel eltüntetni. Ha tükörbe nézel, életed végéig látni fogod a foltokat, azt a ragadós koszt amit magadnak szereztél. Ne nézz így rám. Én sem vagyok kivétel. Fele annyi idős vagyok, mint te, és mégis, rajtam is rengeteg van már.

Hogy te nem látod? Mert nem is akarod látni. De érzed. Ragadsz tőle, ragadnak rád a megvető tekintetek is. Ezért menekülsz, de ez azért már sok. Persze, én sem azért mondom, mert elértem a teljes lelki megnyugvást, sőt, néha szívesen mennék én is jó messzire, csak már látom, hogy felesleges. A bűntudat úgyis utólér.

Megöltem egy embert. Csak még nem következett be a halála.

Szeret engem. Én is szeretem őt. Ez mindig is így volt, csak közben nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna.

Amikor anya megcsalta apát, én mindig támogattam őt. Nem is igazán tudom már, hogy miért. Csak úgy éreztem, hogy nekem támogatnom kell őt. Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon helytelenül cselekszem, vagy nem, de végső soron mindig elhessegettem magamtól ezt a gondolatot.

Volt, hogy a szüleim, vagy a nagymamám megütöttek. Nem igazán volt verésnek mondható, és nem volt brutális, de azért elég nagy nyomot hagyott bennem. Ezek ellenére is nagyon szerettem őket, és szeretem most is, de ahogy nőttem, annál nehezebb volt kezelni a pofonokat. Nem kaptam gyakran, de a kamaszkor eléggé felnagyította a fájdalmat. Nem is a fájdalom volt rossz benne, hanem azok a tekintetek, amik a szeretteim arcára ültek az ütés előtt. Anyával egyszer úgy összevesztünk, hogy leköpött. Neki volt, hogy visszaütöttem. Ő azért elég brutális volt.

A legjobb barátnőmmel(aki sajnos már nem a barátom) szóba került ez az egész. Ő felháborodott, és azt mondta, ez bűncselekmény, és hogy apának börtönbe kellene ülnie. Amit ő nem értett, az az volt, hogy anya és mama is megütött, sőt, anya sokszor még rosszabb volt, mint apa. Attól a naptól kezdve gyűlölte apámat.

Eleinte nem mondtam el neki, hogy anya csalja apát, csak azt, hogy már nem szereti. Ő is hasonló cipőben járt, mint én, és neki is az anyukája volt hűtlen, ezért nagyon erősen elítélte azokat a nőket, akik ilyet tesznek, és még csak nem is szégyellik. Megértem őt. Nagyon szeretem, ő volt a mindenem. Nem is tudom, mi volt ez igazán, csak azt tudom, hogy gondolkodás nélkül meghaltam volna érte.

Ő is anyát támogatta, mert őt ismerte jobban, és én is őt vetettem fel ezek után jó fényben. Egyre többször mondta, hogy érjem el, hogy elváljanak a szüleim, mert ez nem élet. Ő is ezen dolgozott a saját családjában. Mivel ő ezt akarta, én is ezt kezdtem akarni, és a dupla uszítás hatására hamarosan már rá sem tudtam nézni apára hányinger nélkül. Gyomorgörccsel mentem haza minden nap. Alig ettem, egyszerűen nem éreztem az éhséget. A hugom kórosan sovány lett, az önbizalomhiány, és a családi problémák együttesen intézték el az egészségét.

Nem voltam hajlandó apával megbeszélni semmit. Emlékszem, mindig azt kérdezgette, hogy mi a bajom, hogy miért csinálom ezt. Én nem mondtam semmit, vagy csak annyit vágtam hozzá, hogy nem kellett volna verni minket egész gyerekkorunkban. Akkor azt mondogattam magamnak, hogy ő ezt nem értheti, pedig szimplán az történt, hogy meg sem tudtam fogalmazni értelmesen, hogy mi a bajom, mert nem is nekem volt igazán bajom. Egyszer az éjszaka közepén zokogva jött be hozzám a szobába, és csak letérdelt mellém, átölelt, és sírt. Én is megöleltem, és csak értetlenül, zavartan néztem magam elé, és kérdezgettem tőle, hogy miért sír. Aztán könnyes szemmel rámnézett, felállt, és kiment a szobából. Nem is értettem az egészet.

A tőle való félelmem napról napra, a semmitől is nőtt, ha pedig történt valami, akkor helyeseltem magamnak. Egyre rosszabb lett minden. Hugomat is felpangáltam apa ellen. Nagyon sokszor aludtam a nagynénémnél, még iskolaidőben is. Egyszer egy teljes hétig néluk voltam. Hihetetlen, hogy nem mondta azt a nagynéném, hogy takarodjak, mert elege van belőlem. Anya is gőzerővel bizonygatta neki, hogy apa a rossz, és ő tehet mindenről. Szegény, el is hitte, de mindig fenntartásokkal kezelte anyát a házasságtörés miatt, és azt mondogatta neki, hogy le fog bukni. Végül nem így történt, nem derült ki a válás előtt a megcsalás. Így utólag belegondolva, elég nagy kár, mivel ha kiderült volna, akkor anya nem tudta volna mindenéből kiforgatni apát.

Anya öröksége a bankban volt. Apa 175.000 forintos, és anya 90.000 forintos fizetését feléltük. Jól éltünk, meg volt mindenünk. Apa mindig haragudott anyára, mert nem tudta, hogy tud anya ennyi pénzt elkölteni, mivel nekünk nem adtak külön zsebpénzt minden hétre, és a számláink sem fájtak ennyibe. Azóta már én is tudom, hogy anyának költekezés terén nincs akadály.

Anya egy forintot sem akart hagyni apának, és a kocsit is vitte volna. Nagy nehezen lemondott az autóról, és egy millió forintról. Amit mi nem láttunk át, az az, hogy a 75 éves nagymamám összekuporgatott temetkezési pénze ezen a számlán volt, és meghaladta az egy milliót.

Kisemmiztük az apámat és a nagymamámat, mert közösen tettük. Nem csak, hogy asszisztáltam neki a lopáshoz, hanem uszítottam, még azt a keveset sem hagytam volna meg nekik.

Mama támogatta apát ezekben az időben. Neki hihetetlen volt, ami történt. Egész életében a családjáért élt, gürcölt, húzta az igát, szépítgette a házat. Erre egy év leforgása alatt minden tönkrement, a felesége, és a két lánya pedig otthagyta semmi nélkül, és utólag kiderült, hogy fel is szarvazták.

Apa mára szorongásos depresszióban szenved, kedélyjavítót szed. A szíve körüli erek közül egymegfelelően, a többi alig működik, és sok teljesen leállt.

Ha kicsit okosabb lettem volna, akkor sok mindentől meg tudtam volna védeni őt. Magamat tartom főként hibásnak, mert anya nélkülem is megcsalta, és elhagyta volna őt, de ha én a dolgok mögé tudtam volna látni, akkor ma nem lenne ilyen állapotban.

Nem azt érdemelte, amit tőlem kapott.

Nem fogok neked többet könyörögni, ha nem figyelsz rám.

Légyszíves, figyelj most rám, megpróbálok kedves lenni, meg tisztelettudó, de nem mindig sikerül. Miért nem? Hát, azért mert ez nem valami kedves téma. Egyébként emlékszel még egyáltalán arra, hogy milyen a stílusom? Hogy hogyan beszélek? Ha tényleg így lenne, akkor tudnád, hogy néha nagyon nyers tudok lenni, de nem mindig direkt, és nem mindig bántásból, csak én ilyen vagyok. Az őszinteség nem mindig sértés. Lehet, hogy ezt már elfelejtetted.

Mit lesel? Ne nézz rám ezzel a bárgyú tekintettel, mert kurvára idegesít. Ne káromkodjak? Hogy a picsába ne, amikor látom a fejeden, hogy leszarod, meg nem is érted. Ha csak egy kicsit szélesebbre nyitnád a szemed, és az elméd, akkor tudnánk értelmesen beszélgetni. Mit mosolyogsz? Mi az hogy nem is mosolyogtál? Nézel itt rám, látszik rajtad, hogy meg sem akarsz érteni, és hogy nem veszel komolyan. Nem vagyok már gyerek. Úgy tűnik, hogy már a tiéd sem.

Mit fintorogsz? Te nem akarod, hogy az legyek! Neked az a marha kell. Miért ne beszéljek így róla? Ha egyszer tönkretette az életemet, szerintem úgy beszélek róla, ahogy csak akarok. Mi az, hogy adjam meg a tiszteletet? Milyen tisztelet? Nem ismertek ti se Istent, se embert, és te beszélsz nekem a tiszteletről? Ezt azonnal hagyd abba, mégegyszer meghallok ilyet, megyek a picsába. Megint mi ez a fej? Hát szerinted ki tehet az egészről? Nem ő? Nem a csodálatos férjed?

Ilyen tiszta dolgot, mint a házasságot a mocskotokkal összekenni azért szerintem nem kellett volna. Egyébként, minek a papír? Vénségetekre itt arcoskodtok azzal, hogy házasok vagytok, eljáttszátok, hogy a kapcsolatotok tiszta. Pedig köze sincs hozzá. A te kis életedben egy kapcsolat volt tiszta. A miénk. És neked pont ez nem kell.

Mi az, hogy ez nem így van? Nem, nem fogom megváltoztatni a gondolkodásomat, mert neked kellene, és már így is rengeteget változtam, és szenvedtem miattad. Neked semmi nem elég? Beleroskadtam saját magamban, levetkőztem mindent, ami voltam, és ami szerettem lenni, csak azért, hogy neked megfeleljek. Te telhetetlen.

Egy valamit tudok jól csinálni, azt nem veheti el tőlem senki. Nagyon tudok szeretni. A fejeden látszik, hogy nem értesz egyet. Azért mert hülye vagy.

Ne állj fel, nem fejeztem be! Nem akartam ilyet mondani, de már nagyon kikívánkozott, na... Ülj vissza. Köszönöm.

Na, annyi a lényeg, hogy azt érzem, hogy neked nem az igazi szeretet kell, hanem az, aminek látszatja van. Neked a nagyzolás volt mindig a fontos. Az, hogy kifelé, a világ felé láttszon az, hogy milyen szép vagy, milyen boldog vagy, milyen jó neked. Nem érdekel az sem, ha belülről rothad az egész. Mindig a szavak a fontosak a tettek helyett. Ott van Apa. Meghalt volna érted, gondolkodás nélkül. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem csak otthagytad, hanem megcsaltad azzal a szeméttel. Megaláztad, összetörted, tönkretetted. Eldobtad, mint valami rongyot. Tizenhét évet kidobtál az ablakon. Gratulálok!

Csak azt nem értem, hogy késleltetve, de ezzel együtt, miért kellett engem eldobnod? Mi az, hogy ezt nem te akartad? Én tehetek róla?

Nagyon sajnálom, ha így gondolod, de nem tudok varázsolni. Nem tudok helyetted tisztán látni. Jól összeilletek azzal a mocsokkal, mondhatom. A hazug, meg a képmutató. Gratulálok. Még az esküvőre sem hívtál meg. Persze, hogy nem mentem volna el, de azért meghívhattál volna, végül is a lányod vagyok. Legalább is azt hiszem.

Na, látom, ennek megint nem volt semmi értelme. Utoljára beszéltem veled erről, most már látom, hogy fölösleges. Figyelsz te rám? Mit mondtam az előbb? Hagyd csak, mindegy. Látom, hogy leszarod. Akkor most már engem se érdekel.

Szia!